A reneszánsz zene

A XVI. században Európa-szerte felkelések jelzik a feudális rend válságát. (1356-ban polgári lázadás, vezetője Étienne Marcel, 1381-ben az angol parasztok felkelése, Watt Taylor vezetésével.) Az egyház abszolút hatalma megingott, a művészetek fokozatosan elvilágiasodtak. Az eddigi „névtelen” zenével szemben már sok zeneszerző nevét ismerjük.

A reneszánsz Itáliából indult ki. A „renaissance” szó francia eredetű, jelentése: újjászületés, az antik görög szépségideál újjászületése. Eredete azonban nem az ókori művészet másolásában, hanem éppen a művészet mondanivalójának megújításában gyökerezik. A kutató tudósok és művészek mindenben az újjászületés útjait keresték. Természetesen nagy érdeklődéssel fordultak az ókori Róma tárgyi, szellemi, művészeti emlékei felé. A középkor elnevezése is ebből az időből való. Érdekes, hogy az ókori Róma virágzásától eltelt nyolc-kilencszáz évet csak amolyan jelentéktelen közjátéknak, „közép állapotnak „ tekintették. Így keletkezett az V. századtól a XVI. századig tartó időszaknak máig, is használt elnevezése, a középkor. Az új stílus megteremtéséhez fölhasználták az antik örökséget, de nem szolgai, hanem alkotó módon.

A középkor vallásos szemlélete után a reneszánsz az ember nagyságát és életörömét hirdetik. Fellendülnek a művészetek és a természettudományok, s elterjed egy új eszmei áramlat, a humanizmus, mely emberközpontúságot jelent. Tehát mindennek a középpontjában maga az ember áll.

Valóban csodálatos korszaka volt ez a történelemnek. Az új nyersanyagok fölfedezése, a tengeri hajózás fejlődése, a feltörekvő polgárság, az egyházi és a világi főurak művészetpártolása soha nem látott fejlődést, „újjászületést” hozott. A művészek között többen egyetemes tudású, sokoldalú személyek ún. polihisztorok voltak. (Pl. Leonardo da Vinci (e: leonárdó da vincsi) a legnagyobb festőművészek egyike lázas, nyugtalan kutató és nagyszerű zenész is volt. A szobrászként ismert Michelangelo (e: mikelandzseló) pedig csodálatos építész, tudományos kísérletező volt egyszemélyben, sőt a kor neves költői között is megállta a helyét.)

A reneszánsz kort általában három nagy szakaszra bontják:

-Trecento (e: trecsento) - a XIV. sz. vége. A megismerés kora

-Quattrocento (e: kvátrocsento) - a XV. sz. A valóság realisztikus ábrázolásának kora.

-Cinquecento (e: csinkvecsento) - a XVI. sz. A kiteljesedett, érett reneszánsz művészet időszaka.

A zene történetében is új korszak kezdődik: az Ars Nova, az Új Művészet korszaka. (Elnevezését Philippe de Vitry: Ars Nova c. elméleti munkája után kapta.)

E stílusirányzat zenéje elsősorban Franciaországban és Itáliában virágzott. Hollandiától Burgundiáig a híres énekiskolák egész sora (Antwerpen, Brügge, Liege, Cambrai, Dijon stb.) küldte szerte egész Európába neves énekeseit és zeneszerzőit. Egyre több hivatásos és amatőr muzsikus működött Európa-szerte és megbecsült rangot, hírnevet szereztek maguknak.

A reneszánsz a kórusművészet aranykora, énekes (vokális) korszak. Az „a capella” (kíséret nélküli) énekkari szerkesztés máig élő hagyománya ekkor virágzik ki Európában. A XV. században jelenik meg a „kórus”. Ezek igen kis létszámú együttesek, mindössze 8-12 énekest számlálnak. A közkedvelt kóruséneklés ebben a korban helyet kap a templomban, a színpadon, az utcán, egyszóval mindenütt. Hangszereket is alkalmaztak szólójátékra, vagy énekszólam kísérésére. Sokféle fúvós-, vonós- és billentyűs hangszert ismertek, ez utóbbiak közé tartozott az orgona, mely a barokk zenében kap majd nagy szerepet. A reneszánsz legjellegzetesebb és legkedveltebb hangszere mégis a lant, amelynek szerepe a későbbi századokban „házi” hangszerré vált zongoráéhoz volt hasonló.

A zene terjedésében döntő szerepet játszott az első zenei nyomdák megjelenése. Az eddig csak egyes kéziratos példányokból ismert kompozíciók közkinccsé váltak.

A kórusművészet elterjedésével természetesen a többszólamú szerkesztésmód is tovább fejlődött, melynek két főbb típusát különböztetjük meg:

-polifónia:
a szólamok egyenrangúak, és imitációs rendben követik egymást.

imitáció = utánzás: a témát az egyik szólam indítja, a többi időbeli eltolódással, legtöbbször más hangról elindulva utánozza, s a szólamok időbeli eltolódással egymás után lépnek be. A legtisztább imitáció a kánon, ahol minden szólam ugyanazt a dallamot énekli végig időbeli eltolódással.

A polifóniát úgy képzeljük el, mint egy különböző színű, vízszintes irányba haladó fonalakból álló köteget. A színes szálak úgy csavarodnak egymásba, hogy útjukat külön-külön is jól követhetjük. Ehhez hasonló a polifóniában a szólamok összefonódása. Az egyes szólamok lépcsőzetes kezdése, fokozatos egymásba fonódása, a fenséges harmóniák magasztos, ünnepélyes hangulatot teremtenek. Talán éppen ezért az egyházi kórusművek jobbára polifon szerkesztésűek.




-homofónia:
egy magasabb szólam képviseli a fő dallamot, amelyet a többi szólam akkordszerűn alátámaszt. A szólamok együtthangzóak, ritmusuk és szövegük azonos.

A homofon szerkesztés, ellentétben a polifon vízszintességgel, függőleges síkban képzelhető el. Itt nem egymás mellé, hanem a vezető szólam alá rendeződnek a szólamok. A szöveget is mindig egyszerre mondják az énekesek. Az általában könnyed hangvételű, lendületes tempójú világi kórusművek kedvelik a homofon szerkesztést.





A kórusművek szövegeiben gyakran és refrénszerűen visszatérnek az ilyen játékos szóismétlések: fallalla, dondondon, pampampam, lallalla... Ezeknek a szavaknak nincs különösebb jelentésük, csupán a művek vidám hangulatára, táncos jellegére utalnak.

A reneszánsz zene műfajai

1. A mise

A római katolikus és keresztény ortodox egyházak legfontosabb liturgiája a mise. (A liturgia szó görög eredetű. Nyilvános, vallásos közösségi szertartást és annak rendjét jelenti. Ilyen például a mise, ilyenek a különböző felekezetek istentiszteletei vagy a keresztelés, az esküvő és a temetés. A különböző vallások szertartásain elhangzó énekes vagy hangszeres muzsikát liturgikus zenének nevezzük.)

A mise szertartásának állandó imaszövegrészeire épül az egyházi zene legjelentősebb műfaja, a mise. Mivel a szertartás maga öt részből áll, a misekompozíció is öt tételes, s a tételek elnevezésüket az imaszövegek kezdő sorairól kapták:

-Kyrie= könyörgés (Kyrie eleison - Uram, irgalmazz!)

Általában nyugodt, kiegyensúlyozott tempójú bevezető zene. Azt is mondhatnánk, hogy ez a mise nyitánya.

-Gloria= hiszek

A Szenthármasságot dicsőítő tétel a legmozgalmasabb, legelevenebb valamennyi közül.



- Credo= hiszek

A legfontosabb hitigazságok vallomásszerű összefoglalása. Ennek a szövegnek a súlyos tömbökkel bemutatott, fenséges, ünnepélyes zene felel meg a legjobban.



-Sanctus-Benedictus= szent vagy, áldott vagy

A Sanctus a legősibb vallásos elemeket őrző hozsannázó üdvözlés, dicséret. Általában mozgalmas, lendületes tempójú. A dinamikus Sanctus szárnyalása után a nyugodt, többnyire szólókra épülő Benedictus következik.

Érdekessége ennek a tételnek a két egymás után következő ellentétes hangulatú zenei rész, mely változatosságot kölcsönöz a műnek.



-Agnus Dei= „Isten báránya”

A mise zárótétele, mely az előbbi tételeknél is nagyobb erejű könyörgő imádságot foglal magába, s egyetemes békeóhajtással zárul. A zeneszerző vérmérsékletét tekintve ez a befejező könyörgés vagy csendes, vagy eget ostromló fohász.

A reneszánsz mise gyakori formája az úgynevezett cantus firmus (ejtsd kantusz firmusz) mise (cantus firmus = meghatározott dallam). Ebben a mű valamennyi tétele egyetlen dallamra épül, amely rendszerint a tenor szólamban, vagy valamennyi szólamban megjelenik. A cantus firmus lehetett gregorián idézet vagy világi dallam is. Az egyik legnépszerűbb ilyen dal a XV. Századi francia eredetű L’homme armé (ejtsd lomm ármé) chanson, amelyre szinte minden jelentős reneszánsz szerző komponált misét. (pl. Guillaume Dufay, németalföldi zeneszerző.)

2. A motetta

Latin nyelvű, vallásos tárgyú szövegre írt, több szólamú kórusmű. Elnevezése a XIII. sz-ból ered, amikor a tenor fölött következő szólamot szöveggel látták el, s ezért motetusként tüntették fel. (mot = szó) Három szólama közül a motetus volt a középső, a tenor az alsó, mely hagyományos gregorián dallamból átvett, egyetlen szótagra énekelt melizmából állt. A felső szólamok szövege kétféle volt, idővel ugyanis gyakran világi témákkal cserélték fel az egyházi szövegeket.

A reneszánsz korszakban egyre változatosabb lett a motetta műfaja, s a mise mellett a többszólamú kórusművészet legjelentősebb műformája lett.

Zenei szerkesztésében a homofónia és a polifónia érvényesül.

3. A madrigál

A szó eredete: mandriale = pásztordal.

A reneszánsz világi zene műfaja, az egyszerű strófikus többszólamú énekből alakult ki. Szövege nemzeti nyelvű, s főként a kor szerelmi költészetéből merít. Hangulata játékosan könnyed. A reneszánsz zene mesterei magas színvonalúvá emelték a madrigál műfaját. Szinte minden európai országba eljutott, költészete Itália mellett főként a polgárosodó Angliában virágzott, a XIV. sz. legvégén. Shakespeare korában, a kultúra és művészet aranykorát jelentő Erzsébet-korban az énekes és a hangszeres zene is fellendülésnek indult. A késő angol reneszánsz zene legnagyobb mestere: William Byrd (1543-1623)

A XIV. sz. végén Párizs zenei vezető szerepe hanyatlóban van. Új központja a kultúrának a Burgund hercegség, mely haszonélvezője volt a hosszú háborúnak. A XV. sz-i „Németalföld” magába foglalta a Burgundi hercegségen kívül a mai Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot és Lotharingia területét. Ennek a területnek a zenéje több mint száz éven át vezető szerepet vitt a zene fejlődésében.

A németalföldi zene első nagy alakja Guillaume Dufay 1400 körül született. Gyermekkorában a cambrai-i (e: kembri) székesegyház kórusában énekelt, majd egyházi szolgálatba lépett. Néhány évig Rómában a pápai énekkar tagja volt, később Savoyai Lajos udvari karmestere, végül mint kanonok, a cambrei-i énekes-komponista iskola tanítómestere lett. Itt élt a tanítványai, és az egész akkori zenei világ tiszteletétől övezve 1474-ben bekövetkezett haláláig.

Stílusa univerzális, a kor minden műfajában, sőt minden nyelvén nagyszabásút alkotott. Nagy hatással volt rá az angol Dunstable művészete, s az olasz zene dallamossága. Dufay zenetörténeti jelentősége, hogy fontos szerepet játszott a tonika-domináns szerkezeten alapuló harmónia rend kimunkálásában. Alkotásait az emberközpontúság jellemzi.

Legfontosabb műfajai: misekompozíciók, motetták, francia chansonok. Misé közül az idősebb kori alkotásai a jelentősek, bár van egy közismert fiatalkori miséje, mely az előbbiekben említett „L’homme arem” chansonra íródott (chanson = mise). Ez igen divatos volt a XV-XVI sz-ban. A mise tenor szólamában megszólaló cantus firmus dallama chanson, innen ered az elnevezés. Dufay és kortársai ráismertek arra a lehetőségre, hogy egyetlen adott dallamot – egy cantus firmust – kell ismételgetni mind az öt miseszakaszban, így ez biztosítja a zenei egységet. E dallamok lehetnek gregorián vagy világi dallamtöredékek, többszólamú chansonból idézetek, s mindig a tenor szólamban szólalnak meg.

Dufay korában a németalföldi zenében a miseciklus a zeneszerzői mesterség magasiskolájának számított, sőt versenydarabnak tekintették, amelyben azonban nem a dallami találékonyság, hanem a feldolgozás találékonysága, a kontrapunktikus ötletek gazdagsága volt a döntő fontosságú. A legnépszerűbb dallam, amelyet a kor több zeneszerzője is felhasznált tenordallamként, a nevezetes L’homme armé francia chanson volt.

A XV. és XVI. sz. fordulójában élt a másik igen jelentős németalföldi zeneszerző, Josquin des Prés (e: zsoszken dö préj). 1450 körül született Condé városában. Kortársa Leonardo Da Vincinek, Michelangelonak, Raffaellonak. Első zenei kiképzését a Saint Quentin székesegyház kórusában kapta, majd Párizsban Okeghemnél tanult. (Okeghem francia zeneszerző, egy hatalmas polifónikus művészet alapjait teremtette meg, Bach előhírnökének is nevezik bravúros szólamszerkesztési technikája miatt.) Később Itáliában a milánói udvar énekese, majd a pápai kórus tagja Rómában. Hazájába visszatérve a Cambrai-i dóm karmestere lesz, de olasz kapcsolatait nem szakítja meg. 1521-ben halt meg szülővárosában, Condéban.

Fiatalkori stílusán érződik Okeghem hatása, a polifónikus szerkesztés kiváló mestere lesz, főleg hangszer együttesekre írt műveket. Később itáliai élményei átformálták stílusát, dallamosság, humanizmus, emberközpontúság jellemzi műveit, ő a zene első nagy humanistája. Mint ember, igazi reneszánsz egyéniség, az ő szemében a zene mindenekelőtt költészet.

Érett kori alkotásai főleg énekkari „a capella” művek, melyek már közvetlen előkészítői Palestrina és Lassus művészetének, pl.: Stabat Mater, Ave Maria (motetták).

a reneszánsz klasszikusai

Klasszikus az a művész, aki összefoglalja elődei eredményeit, majd ezt saját hangvételével gazdagítva maradandóvá teszi az utókor számára is.

Palestrina és Lassus művészetére méltón illik a klasszikus jelző. Alkotásaik időtállóak, az emberiség legszebb értékei.

Giovanni Pierluigi da Palestrina
(1525-1594)

A vokális polifónia legnagyobb mestere. Egyházi muzsikus, de világi művei is közkedveltek. A zeneszerzőnek Pierluigi a családi neve, a Róma mellett fekvő Palestrina nevű városkában született 1525-ben, s innen kapta nevét.

1537-1542-ig a római Santa Maria Maggiore templomban működött, majd szülővárosa székesegyházában lett orgonista és karvezető, s már fiatalon családot alapított.

1551-ben III. Gyula palestrinai püspököt – aki hűséges pártfogója Palestrinának – kinevezték Rómába a pápai trónra, s magával vitte a tehetséges fiatal zeneszerzőt is. Kezdetben rábízta a római Szent Péter templomban működő gyermekkar vezetését, majd 1555-ben felvétette a sixtusi kápolna 32 tagból álló énekes kollégiumába. III. Gyula halála után IV. Pál pápa azonban nem engedte, hogy családos ember legyen a kollégium tagja. E mellőzés fájdalmasan érintette, egészségi állapota is megrendült.


G. P. da Palestrina
1561-ben visszatért abba a templomba, ahol mint énekes fiú kezdte a pályafutását, majd ismét a római Szent Péter templom gyermekkarát vezette, egészen a haláláig. Családi tragédiája, hogy három fia közül csak egy élte túl az apját, két fia és a felesége az 1572-80 között dúló pestisjárvány áldozata lett.

1581-ben másodszor is megnősült, s e házasság mentesítette az anyagi gondoktól.

Élete nem volt látványos, nem bővelkedett kimagasló eseményekben. Egyházi zeneszerző volt, de mint ilyen, a legnagyobb. Stílusának nemes egyszerűsége, kompozíciós tökélye iskolát teremtett, amelyet Palestrina-stílus néven ma is mindenütt tanítanak. E stílus fő sajátossága: könnyen énekelhető melódiaképzés, egyszerű hármashangzatokra épülő világos harmóniavilág, dallamai a gragorián formálásra emlékeztetnek. Szöveg megválasztásában rendkívül igényes volt, megvalósította a szöveg, dallam és harmónia egységét. Művei hangszerkíséret nélküli kórusművek, „a capella” énekkari remekek. Több mint 600 művet komponált, kortársai a muzsika fejedelmeként tisztelték. Az egyházi zene minden műfajában alkotott (mise, motetta, madrigál, orgonaművek).

Híres motetta ciklusa a „Canticum, Canticorum” (e: kantikum, kantikórum) (Énekek éneke), amelyben különösen szép motettákat találunk. Érződik benne a világi zene hatása, a madrigál kifejezésmódja. Szövegét a Biblia csodálatos szerelmi költeményéből, az Énekek énekéből állította össze, de ezt a szöveget a katolikus egyház másképpen, szimbolikusan értelmezte. (szerelem = a vallásos ember és az egyház kapcsolata). A ciklus különlegessége abból fakad, hogy a motetta és a klasszikus madrigálstílus egymásrahatásából egy könnyed, szabad stílus születik.

A motetta ciklus egyik kimagaslóan szép darabja: „Nigra sum” (Fekete vagyok, de szép). A tétel kezdete imitációs, a szólamok egymás után ugyanazzal a jellegzetes dallammal lépnek be, majd a következő szólam belépése után ellenpont mozgás következik. A belépések kvint és oktávviszonya e stílus jellemző vonása.

Orlando di Lasso(1532-1594)

A németalföldi Mons városában született Lasso (vagy Orlendus Lassus), a XVI. század egyik legsokoldalúbb zeneszerzője.


Orlando di Lasso
Gyermekkorában szülővárosának tomplomi kórusában énekelt, később Ferdinando Gonzaga szicíliai alkirály vitte magával a szép hangú fiút először Palermóba, majd Milánóba. A mutálás idején Nápolyban, majd Rómában vállalt állást. Ezután újabb utazások következtek, bejárta Franciaországot és Itáliát, működött Antwerpenben, s Angliába is eljutott.

1556-ban V. Albrecht bajor herceg meghívta a müncheni hercegi udvarba, ahol előbb énekes, majd karmester lett. Vezetése alatt az itteni zenei élet európai hírűvé vált. Hírneve állandóan nőtt, művei egymás után jelentek meg. 1570-ben birodalmi nemességet kapott, majd 1574-ben a pápa aranysarkantyús vitézzé avatta.

1590-ben súlyos depressziós állapot lett úrrá rajta, s 1594-ben meghalt, alig néhány hónappal Palestrina halála után.

Kortársával, Palestrinával ellentétben, – aki egyetlen városhoz kötődött, egységes stílust képviselt – Lassus egész Európát beutazta, s minden műfajban, stílusban járatos volt. Modora és alakja a reneszánsz világfi típusa.

Páratlanul termékeny zeneszerző, aki kora minden műfajában járatos volt: egyházi zene mellett éppolyan otthonosan mozgott az olasz madrigál és a francia chanson, mint a német többszólamú dal területén. Különösen szellemes tudott lenni az egyszerű műfajokban, kiválóan ábrázolt humoros, mulatságos helyzeteket. Pl. a közismert „Zsoldos szerenád”-ban az imádott hölgy ablaka előtt csengő vitéz hamisítatlan zsoldos nyelven szólal meg, esetlen, szögletes éneke aligha talál meghallgatásra.

Az egyházi zene területén is nagyot, martadandót alkotott, (misék, motetták, zsoltárok) de ezekben a művekben sem tagadhatta meg saját magát. Az életszerűség, emberközelség egyházi művei érett alkotói korszakában keletkeztek, az 1560-as években, a bajor hercegi udvarnál. Több mint 2000 műve maradt fenn. Ezek közül legnagyobb jelentőségű a mintegy 1200 motettát magába foglaló, hatalmas gyűjteménye.

Jelszava: „Ne legyen nap alkotó munka nélkül!”





<